1868 márciusában szakadatlanul esett. Az udvaron álló egyetlen cseresznyefa kókadtan igyekezett hirdetni az új évszakot, de a szél által letépett szirmok a sárba hullva mindent jelképeztek, csak a reményt nem.

- Sagara Souzou! – harsant a rideg kiáltás, és egy magas, fiatal férfi állt elő, láncai csörögtek, haja csapzott, ruhája pecsétes, szakadt. Tartása mégis szilárd volt, lépte szilárd, arca nyugodt.

Mintha nem a kivégzésre készülne. Mintha nem az utolsó percei peregnének le egy gigászi homokórán.

Mosolygott, mikor letérdelt hóhéra előtt, és mosolygott, mikor az felemelte a kardot.

Mert ő meglátta az előtte sárba hulló szirmokban a tavaszt, és a reményt…