A nap lassan vánszorgott fel az égre kora délelőtt, s sugarai gyengéden simogatták az ébredező Tokiót. A fák lombjairól még lecsöppent pár harmat csepp, s a szél lágyan futotta körbe a keskeny utcákat. Lassan elkezdődött a nagy nyüzsgés a városban, kereskedők hangos kiáltásai töltötték meg az egész teret, ami elvegyült a gyerekek zsibajával. Már a Kamiya Kassin dojo is rég fölébredt álmából, Kaoru, a csapat egyetlen lány tagja épp Yahikot, a tíz éves tanoncát edzette, kevés sikerrel.

- Nekem te nem parancsolgatsz, ronda liba! - kiáltotta a fekete hajú, nap barnított kisfiú, és ezzel fogta fakardját és elment… volna.

- Állj csak meg Yahiko! - kiáltotta mérgesen Kaoru, a hosszú, fekete hajú lány - Nem hagyom hogy csak így sértegess, hallod!? - majda lány máris püfölni kezdte szerencsétlen fiút, aki szintén nem hagyta magát.

-Ano… nem kellene ilyen indulatosnak lennetek ilyenkor… nézzétek milyen szép időnk van… - próbálta lenyugtatni őket a lépcsőn ülő Kenshin, az alacsony, vörös hajú férfi, kinek egy hatalmas kereszt (!) alakú sebhely volt az arcán. Ne tévesszen meg a lányos kinézet (157 cm, 45 kg XD), az illető a hirhedt emberölő Battousai, aki tíz évvel ez előtt rengeteg ember életét elvette a Meji korszak megalakulásáért. Viszont mára már csak egy egyszerű vándor, és most is bűneit próbálja leróni, még pedig úgy, hogy másokon segít, ahogy csak tud.

- KENSHIN! Ebbe ne avatkozz bele! Megtanítom én ennek a kölyöknek hogyan kell illendően viselkedni! - kiáltotta Kaoru.

- KÖLYÖK!? Én már egy érett férfi vagyok!

- Persze, persze! Yahiko-CHAN!

- Mit mondtál?

- Ejnye, ejnye! Mi ez a nagy hangzavar így korán reggel? - lépett be a kerti ajtón Sagara Sanosuke, egy magas, sötétbarna hajú férfi, fehér nadrágot, s fehér hosszú ujjú felsőt viselt, amit kigombolva hagyott, így izmos felsőtestét szabadon érintették a napsugarak. Hátán nem más, mint a „rossz” kanji díszelgett (悪 ), homlokára pedig hosszú vörös szalagot kötött.

- Korán reggel? Hisz fél tizenegy elmúlt… - mondta cseppes fejjel Kaoru, mikor már abba hagyta tanonca püfölését.

- Nézet kérdés. - mondta zavartan, majd Kenshinhez indult… túlságosan is nyájasan - Hé Kenshin, innen nem messze nyílt egy új hely ahol lehet szerencsejátékozni… A srácokkal úgy gondoltuk elmennénk kockázni, te is jössz rendben?

- Ehehe, nem hiszem hogy jó ötlet volna, Sano-san, arról nem is beszélve, hogy egy vasam sincs…

- Az más… - mondta, s hirtelen megváltozott hangnemmel felpattant. - Mellesleg, mi lesz az ebéd?

- ÁHHÁ! Szóval ezért evett ide a fene! Minden nap csak úgy itt eszel, aztán meg tovább állsz! Mégis minek képzeled magad!? - idegeskedett Kaoru.

- Ne értsd félre! Én sem örülök a helyzetnek. De az étteremben már egy életre való számlám van, és mivel már nem zsoldos bandita vagyok, pénzem sincs ezért muszáj a te undorító főztöddel beérnem…

Kaorunál most szakadt el a cérna.

- ELÉG VOLT! TÜNÉS! NEM HALLOD TE ISTEN CSAPÁSA!? MEG NE LÁSSALAK ITT MÉG EGYSZER! - üvöltötte a lány, és Sano máris az utcán találta magát.

- Ejnye. Ha továbbra is így idegeskedik, hamar meg fog öregedni…

- HALLOM ÁM! - kiáltotta Kaoru, de ekkor a férfi már rég nem figyelt rá. Zsebre tett kézzel indult el az ebédlő felé, nem törődve az eddigi adósságaival. Nemsokára oda is ért, viszont hatalmas tömeg volt előtte. Nem tudta mire vélni, eleinte azt hitte (vagy csak abban reménykedett), hogy valami jó bunyó van készülőben, viszont fülét hamarosan egy gyönyörű női hang érintette meg. Kíváncsi volt kihez tartozik ez a csodás ének, így minden udvariasságot félre dobva tülekedni kezdett, majd végül előre küzdötte magát. Egy magas, napbarnított, szépséges nő állt előtte, hosszú, sötétbarna haját kontyban hordta, s két hajtincs rakoncátlanul lógott kebleire. Sötétbarna, szinte már feketének tűnő szemei közönségre mosolyogtak. Indigókék kimonóján mély dekoltázs volt, s fehér cseresznyefa virágok díszítették. A nő előtt egy kis erszény volt, s az elégedett hallgatóság örömmel jutalmazta némi pénzzel. Sano nem volt az az érzelgős típus, ez a dal mégis megtetszett neki.

Viszályok nélkül akarok élni,

egy békés világban, amit álmomban látni!

Nem tudok mindent elfojtani magamba,

el kell mondanom ami a szívemet nyomja!

Ahogy szürkületkor hazafelé sétálok

szomorúan magam elé bámulok,
De rajtad nem látom, hogy harcra készen lennél

A világ, amit magamnak álmodtam oly békés,
De valójában lelkem annyi gond nyomja,

Hogy szinte bánom minden napomat

Te soha nem élnél hazugságban, soha de soha!
Minden szeretetem nélküled szertefoszlana,
Édes szerelem, mit csak álmokban látni
S szeretők kutatnak rejtett arcok után,
De valójában mikor nem találkozhatunk

Folytatnunk kell, hisz azokon a magányos napokon
Még ha megbotlasz is, folytatnod kell utadat,
Te zavaros Hullócsillag!! *

- Egy ilyen dal, ezekben az időkben? - motyogta mosolyogva, s miközben az emberek vastapssal jutalmazták meg az idegent, sikerült előhalásznia némi pénzt, majd azt a földön fekvő erszénybe dobta. Mosolyogva indult az étterembe, viszont nemsokára sikoltásra lett figyelmes. Sarkon fordult, s látta, néhány bandita támadott az énekesre.

- Ne aggódj te szajha, az életed meghagyjuk ha ide adod amit eddig kerestél! - kezdte az egyik, aki nem csak rettenetes bűzt árasztott, de ráadásul arca olyan mód eltorzult, hogy a nő rá sem mert nézni.

- Eresszetek!

- Azt már nem! Vagy ideadod a pénzed, vagy más úton fogsz minket kielégíteni! - folytatta a másik, s szándékát nyomatékosítva elkezdte lehúzni a kimonót a nő válláról. Ez elég is volt Sanosukénak, gondolkodás nélkül nekirohant a két alaknak, egyik az arcába kapott, hogy még az orra is vérrel telt meg, a másik pedig a gyomrát fájlalhatta.

- A hölgy világosan megkért, hogy hagyjátok békén! Vagy nem csak rusnyák vagytok, hanem fogyatékosak is? - incselkedett a férfi.

- Fenébe! Tudod egyáltalán kik vagyunk? - pattant fel az ocsmány, s közbe az orrát fogta.

- Igen, néhány semmirekellő, akik még bemelegítésre se jók! - válaszolt Sano, és már fel is készült, hogy a négy-öt fős hordát elintézze - Hé kislány, jobb lesz ha hátrébb mész! - javasolta, s a nő bólintva engedelmeskedett. Még mindig meg volt lepődve, ez a férfi szinte a semmiből jött neki segíteni, s ezért igazán hálás volt.

- Kezdjük! - kiáltotta Sano, és neki is rontott a banditáknak. Valóban nem volt említésre méltó erejük, Sanosuke fél perc alatt elintézte őket.

- Istenem, ezek tényleg nem érnek egy fabatkát sem… Tessék! - mondta mosolyogva Sano, majd átadta a pénzérméktől súlyos erszényt.

- K-Köszönöm… izé…

- Sanosuke. Sagara Sanosuke.

- Köszönöm, Sanosuke-kun! Nem tudom mihez kezdtem volna, ha akkor nem jelensz meg. Igazán köszönöm!

- S-Semmiség az egész, nem kell ennyire hálá-- - Sano észrevette, ahogy a nő elrakta az pénzt, hogy még rengeteg teli erszénye van… *cseppes fej* - Várjunk csak! Hisz ezen kívül még rengeteg van!

- Még szép, valamiből nekem is meg kell élnem! - vágta rá nyugodtan a csaj, majd elindult az étterem felé. - Ha jól láttam ebédelni indultál… Gyere, majd én meghívlak!

- Eh~? A nő hívja meg a férfit? Nem fordítva szokott ez lenni?

- Ne értsd félre te idióta! Csak köszönetet akarok mondani! És mellesleg én is éhes vagyok… - tette hozzá, majd bement, Sano utána. Pár perc múlva már mindketten jóízűen falatozgatták az ételüket. Csöndben voltak, bár Sanosuke nem vette le a szemét a nőről…

- És… Mihez kezdesz ekkora pénzösszeggel? Csak nem valami nemesi családból származol? - kérdezte.

- Nem dehogy. Bár való igaz, most hogy énekelni kezdtem, megjavult az életünk. Az embereknek tetszenek a dalaim, s ahol csak éneklek, ott bően megfizetnek… de…

- Hm?

- Semmi. Csupán boldoggá tesz, ahogy mosolyogni látom az embereket, mikor dalra fakadok. Nekem ez is elég lenne fizetségnek. - magyarázta mosolyogva - Oh, azt mondtad adóságaid vannak… remélem ennyi elég lesz! - mondta, majd az asztalra helyezet erszényt, amiben hatalmas pénzösszeg állt.

- Eh~? Ha így állunk bármikor újra megmentelek! - mondta csodálkozva Sano, amin a nő fel is nevetett, majd felállt.

- Nos, örültem a találkozásnak, Sanosuke-kun, de most már ideje mennem! Remélem még látjuk egymást!

- Jah, én is! - majd a lány indult is, ám valami feltartotta.

- Elnézést, ez még mindig nem lesz elég. Kérem fizesse ki a teljes összeget! - magyarázott az egyik pincérnő egy öregembernek.

- Értse meg, nincs elég pénzem! Nem tudna kivételezni egyszer?

- Uram…

A beszélgetés végül Sanosuke füléig is eljutott, s figyelmesen várta a következményeket, viszont valamire nem számított.

- Ennyi elég lesz, ugye? - szólt a nő, aki ismét kiegyenlítette a számlát.

- I-igen! - válaszolt a pincérnő.

- Nagyon szépen köszönöm!

- Semmiség! - mosolygott a lány, majd kilépett az ajtón.

- Furcsa egy nő… Oh! Meg sem kérdeztem a nevét! - Sanosuke.

Miután ő is végzett az ebéddel, indult vissza a dojóba, annak ellenére, hogy Kaoru miket mondott…

- Te meg mit keresel itt? Nem meg mondtam, hogy takarodj? - jött is a szúrós üdvözlés Kaorutól. Ő és a másik két ingyenélő épp sült halat ettek ebédre.

- Nyugalom, kislány! Már nem vagyok a te undormányodra kényszerülve! - mondta, majd leült a lépcsőre.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Kenshin.

- EGY PILLANAT! - pattant fel Kaoru, de Sanosuke ügyet sem vetett rá.

- Ahogy mentem az étterem felé volt egy csaj, aki csomó pénzt keresett csupán éneklésből… rátámadtak, én meg megmentettem… erre ő állta a számlámat…

- Legalább megköszönted neki? - kérdezte Kaoru.

- Nem. Miért kellett volna, ha ez eleve egy köszönet volt? (remélem érthető XD)

- Ejnye, egy nő hív meg egy férfit ebédre…? - incselkedett Kenshin.

- Én is ezt mondtam!

- Egyáltalán hogy lehet éneklésből megélni? Még ha kardforgatásról lenne szó, megérteném, de hogy éneklés… - szólt Yahiko.

- És hogy hívták?

- Azt nem tudom…

- MI? Még a nevét sem kérdezted meg? - pattant fel Kaoru.

- Jól van na! Éhes voltam, olyankor nem arra figyelek, hogy kit hogy hívnak!

- Persze, miért is várok ennél többet egy férfitól…

- Bár… Annak ellenére, hogy folyton mosolygott, nem hiszem, hogy olyan boldog lenne… Hisz az a mosoly nem volt igazi… - mondta Sano.

- És mit érdekel az téged? - incselkedett Yahiko.

- Csak hozzá tettem, okés!?

- Persze, persze…

Hirtelen kiáltozásokat hallottak az utca felöl, eleinte nem törődtek vele, viszont egy hang ismerős volt egyiküknek.

- Ez ő! - kiáltotta Sano, és máris kirohant az utcára, a többiek utána.

- Nem megyek vissza! Nem megyek vissza ahhoz a férfihoz! - kiáltotta a nő. Két ember igyekezett lefogni, és elcibálni magukkal, viszont az erősen ellenállt, már csak kevés választotta el attól, hogy elverje őket.

- Vissza kell jönnie! A főnök parancsa! Ha nem tesz így… - szólt az egyik.

- Akkor mi lesz? Nem bánthatnak, tudom jól, hogy azt megtiltotta!

- Viszont én megtehetem, drága Elmira! - jelent meg egy magas, hosszú fekete hajú férfi, sötétkék szemei gyilkosan néztek a gyönyörű nőre, arca nemes vonásokkal teli. Övére katana volt erősítve, ami messziről tükrözte rossz szándékát.

- Kousuke… Nem megyek vissza hozzád, szerződés ide, szerződés oda!

- Elmira drága, te már születésedtől kezdve az enyém voltál… ne akard, hogy erőszakkal tegyelek azzá! - mondta szigorúan a férfi, és már nyúlt is a kardja felé, ám valaki lefogta karját.

- Nem tudom mi közöd ehhez a nőhöz, de ha ő nem akar veled menni, nem kellene erőltetni a dolgot! - jelent meg Sanosuke a férfi mögött. Az eddigi lazaságot halál komolyság váltotta fel, derűs szemei könyörtelenül meredtek ellenfelére.

- Sanosuke-kun… mégis hogy…? - bámult értetlenül az ismeretlen nő.

- Tényleg, mikor ment innen el? - kérdezte Kaoru a helyére pillantva, de Kenshin csak mosolyogva nézte az eseményeket.

- Olybá tűnik, végre Sano sem jókedvéből püföli az embereket.

- Mégis hogy merészeled? - vágott vissza Kousuke.

- Ezt én is kérdezhetném. Egy védtelen nőre kezet emelni sem szép, de kardot rántani valóságos gyalázat! - mondta dühösen Sano, s ez a másik férfit is felidegesítette, majd haragtól hörögve előrántotta kardját, s lesújtani készült.

- Sano! - kiáltotta a nő, ám mielőtt a hideg vas megízlelhette volna Sanosuke vérét, a harcos puszta kézzel megállította a fegyvert.

- Ellenem semmire sem mész karddal! - mondta határozottan, majd pofán vágta ellenfelét, aki az ütés erősségétől két-három métert röpült.

- Te semmire kellő, ezt még megkeserülöd! És te is! Te szajha! - üvöltötte Kousuke, majd két testőrével elment.

- Minden rendben, kislány? - kérdezte Sano, aki most már újra a régi önmaga volt.

- Még te kérdezed? Úszik a vérben a kezed! - kiáltotta a lány, majd kivette kontyát tartó kék szalagját, s rögtön bekötözte a sebet.

- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne… - mondta kicsit elpirultan, s közben szemét gyönyörködtette, ahogy a gyönyörűséges hajkorona a finom vállakra omlik.

- Hé! Egyben vagy még, Sano!? - rohant oda Yahiko, utána a többiek.

- Tudod mit? Dugulj el! - mondta cseppes fejjel a megszólított.

- Szóval te lennél az a lány, aki énekléssel keresi a napi betevőjét? Sano mesélt rólad egy s mást! - mondta mosolyogva Kenshin.

- KENSHIN! Ez egy csöppet félreérthető volt! - mondta fülig vörösen Sanosuke, majd indult befelé.

- És mi a neved? - kérdezte Kaoru.

- Elmira. Hikaru Elmira vagyok! Örülök a találkozásnak! - mondta mosolyogva.

- Elmira, huh? - motyogta Sano.

- Gyere, meghívunk egy teára! Sanosuke is örülne, ha maradnál, és beszélnél magadról! - mondta Kaoru.

- Leszállnátok rólam!? - pattogott az említett.

- Nocsak, milyen jó füle van… - nevetett Kenshin.

Miközben teázgattak, Yahiko folyton az éneklésről faggatta Elmirát. Sehogy sem akarta elhinni, hogy olyanból meg lehet élni.

- Énekelni bárki tud, a kardforgatás! Az az igazi művészet!

- Ezt úgy mondod, mintha olyan überelhetetlen lennél… - csipkelődött Sanosuke.

- Háh, fél kézzel legyőznélek!

- Előbb nőj fel, kölyök!

- Kell a baj?

- Elég furcsa egy bagázs vagytok… - mondta nevetve Elmira.

- Elmira-dono (vagy Elmira kisasszony, ahogy tetszik!), szabad megkérdeznem ki volt előbb az a férfi, aki olyan durván viselkedett veled? - kérdezte Kenshin, erre viszont a lány elhallgatott. Csak pár perces csend után válaszolt.

- A vőlegényem…

- Micsoda? - kérdezte mindenki, de talán négyük közül Sano volt leginkább meglepődve.

- Anyám és apám már születésemkor megbeszélték az Akawari családdal, hogy a fiúkkal összeházasodom, ahogy betöltöm a 18. életévem… Viszont, ez a megbeszélés sokkal inkább volt egy szerződés, miszerint mielőtt összeházasodnék Kousukéval, előtte bármilyen módon, de pénzt kell keresnem, különben a házasság nem jön létre, én pedig kivégzésre kerülök. Közben a szüleim meghaltak, így egyedül maradtam. Nem volt semmi tudásom, egyedül az ének. Mikor énekelhettem, úgy éreztem minden bánatomat megoszthatom a világgal, így mégsem vagyok egyedül. Aztán egyszer csak pénzt kezdtek adni a dalaimért, így úgy döntöttem, ezzel próbálok megélni. Lassan annyi gyűlt össze, hogy már nem tudtam mit kezdeni vele, ennek persze az Akawari család rettentően örült, és minél hamarabb rám akarták tenni a kezüket.

- Micsoda megállapodás ez!? Hogy mehettek ebbe bele a szüleid? - faggatta Sanosuke.

- Nincs ezen semmi meglepő, a családom régóta alárendeltje volt az Akawari klánnak…

- Viszont nem értem… Ez az alak nem is nézett ki olyan rosszul, akkor meg mi az ellenvetés? - kérdezte Yahiko.

- Yahiko! Ennyire nem értesz a női lélekhez? Az a Kousuke simán fegyvert rántott volna Elmirára! - erősködött Kaoru.

- Nem csak ezért gyűlölöm… Neki csak érdekből kellek, és csak a hangom érdekli, hogy minél több pénzt gyűjthessen. Én viszont nem csak úgy szórom a pénzt! Pontosan tudom milyen nyomorban élni, és ha végre tudok valamit segíteni, nem nézhetem tétlenül! Ha már az emberek köszönetképp nekem adják a pénzüket, ennyit igazán megtehetek más emberekért! A másik… Kousuke elvette az egész életemet. Egész életemen át nem járt más a fejemben, csak az, hogy az ő felesége leszek. Még rá sem nézhettem más férfiakra, amíg a szüleim éltek folyton elzárva tartottam, mint holmi babát…

- Ne aggódj, ennek már vége! - mondta elmosolyodva Sanosuke. - Nem hagyjuk hogy egy ilyen ember kezet emeljen rád, Mira!

- Elmira vagyok…

- Ha már rögtön Sanosuke-KUNnak hívtál, én is rögtön becézhetlek, nem? Így igazságos, kislány!

- Igaz, Sanosuke-kun! - mondta mosolyogva Elmira.

- Rendben, akkor ez el is van döntve! - szólalt meg Kenshin, aki eddig csendben szemlélte a kettőt.

- He?

- Elmira-dono, majd Sano lesz a testőröd, így biztosan nem fog bajod esni! - mondta mosolyogva Kenshin.

- Hogy MI!? - kérdezett vissza Sano.

- Igen, ez jó ötlet! Igaz, hogy Sanosuke bunkó, fafejű, és ingyenélő, a szíve a helyén van! Nincs olyan ember, aki legyőzné! - mondta Kaoru.

- Kösz szépen, egyre biztatóbbak vagytok… - mondta Sano

- Nem hiszem hogy szükség lenne testőrre… - próbált megszólalni Elmira.

- Nem, mindenképp szükséged van védelemre! - mondta határozottan Sano - Ne aggódj, nem hagyom hogy az a szemét egy ujjal is hozzád érjen!

- K-Köszönöm! Nem is tudom hogy hálálhatnám meg a kedvességeteket!

- Majd vacsoránál énekelsz valami szépet, ne izgasd ezen magad! - mondta mosolyogva Sano.

- Erről jut eszembe! Hogy elszállt az idő! Máris csinálhatom a vacsorát… - mondta Kaoru.

- Ööö, Mira, mi lenne ha inkább étterembe mennénk? - motyogta Sanosuke.

- SANO! NE KÍSÉRTSD A SORSODAT! - üvöltötte a lány.

- Egy pillanat! Had csináljak én vacsorát! Ennyivel tartozom nektek! - mondta Elmira.

- Megmentettél, Mira! - motyogta Sano.

- Felőlem! - mondta mérgelődve Kaoru, majd Elmira máris intézkedett.

- Ez van, bányarém. Főzésben mindenki jobb nálad… - viccelődött Yahiko.

- Minek neveztél!? - pattant fel Kaoru.

Mire a nap lemenőbe tért, a vacsora kész is lett, s mindannyian körbeülve az asztalt kezdtek neki.

- Remélem ízleni fog… rég volt már hogy bármit is főztem volna… - mondta szégyenkezve Elmira.

- Ugyan, Kaoru főztjénél biztosan jobb! - jelentette ki Yahiko, és máris hozzá látott. Mindenki megkóstolta az ételt, Elmira pedig izgatottan várta a fejleményeket.

- Finom! - mondta Sanosuke, majd eszeveszett (szeressük ezt a szót) gyorsasággal folytatta a habzsolást.

- Örülök! - mondta mosolyogva a lány.

- Hé, Elmira! Ugye megtanítod hogyan kell ezt elkészíteni? - kérdezte Kaoru.

- Persze, egész könnyű! - majd Elmira máris el kezdte mesélni mit hogyan kell tenni, hogy a várt eredményt elérjük.

- Ez tényleg nem nehéz! Nah fiúk, legközelebb én etetlek meg titeket ilyen finommal! - mondta büszkén Kaoru.

- Inkább a vég! - mondta két falat között Sano, erre kapott is egy pofont szerencsétlen, s Elmira csak nevetni tudott rajtuk.

Miután végeztek a vacsorával még egy darabig elnevetgéltek, még egy kis szaké is előkerült, de sötétedéskor Sanosuke és Elmira úgy döntött, ideje lenne menni.

- Vigyázatok hazafelé! - mondta Kaoru, majd a páros elindult. Csodálatos csillagos ég borította az eget, s Elmira akarva-akaratlanul is halkan énekelni kezdte a dalt, amit az étterem előtt is énekelt.

- Viszályok nélkül akarok élni, egy békés világban, amit álmomban látni…

- Huh?

- Semmi, csak eszembe jutott ez a dal…

- Tényleg, mégis honnan jött a szöveg? Csak nem te magad írtad? - kérdezte Sano.

- De… - mondta elmosolyodva Elmira, ekkor viszont megérkeztek. Egyszemélyes ház volt, így kicsiny és egyszobás épület állt Elmirával szemben.

- Elnézést, sajnos többre nem futja…

- Semmi baj! Nekem jó lesz! - mondta mosolyogva Elmira.

- Mivel egy szoba van, kénytelenek leszünk egy szobában aludni… - mondta kicsit zavarban a férfi.

- Oks!

Megágyaztak egymástól nem messze, majd készültek a lefekvésre. Mivel Elmiránál nem volt semmi amibe átöltözhetett volna, kapott Sanosukétól nadrágot és egy felsőt.

- Köszönöm! - mondta elpirultan a lány, majd átöltözés után ágyba is bújt, viszont nem feküdt le.

- És mit jelent a dal? - kérdezte Sano. A lány eleinte nem értette, majd kapcsolt, s elkezdte a magyarázatát.

- Még csak nem régiben írtam… Nagyjából az érzéseimről szól… Kousuke egész végig félelemben tartott, így álmommá vált egy olyan világ, ahol mindenki békében élhet…

- Délután azt mondtad, ez a Kousuke elvette az életed, mégis hogy értetted?

- Ahogy mondtam… Egy embertől elvenni a szerelembe esés esélyét megegyezik azzal, ha az életét vennék el… Én nem egy hozzá hasonló férfihoz akarok hozzámeni, hanem egy olyanhoz, akit igazán, tiszta szívemből szeretek! De… én még egyszer sem voltam szerelmes, és úgy fáj… 16 éves létemre itt állok és még csak szeretni sem tudok!

- 16? Többnek néztelek…

- ILYEN NEM ILLIK EGY HÖLGYNEK MONDANI! - tört ki Elmira, amit Sano jót is nevetett. Most nézett igazán végig a lányon. Hosszú haját most is kibontottan viselte, így fénylő tincsei eltakarták, amit a laza ruha nem tudott. Ekkor jutott csak eszébe, hogy a szalag, ami összefogta a lány haját a kezén van. Pedig nem is volt veszélyes seb, Elmira mégis oly odafigyeléssel kötötte be.

A lány kezdett fáradni, így végül lefeküdt az ágyra, s kezét homlokára helyezve próbálta szemeit nyitva tartani.

- És… Milyen az a férfi, akit megálmodtál magadnak? - kérdezte Sano, bár mikor a mondat elhagyta száját, maga sem értette, miért tette fel a kérdést.

- Nem is tudom… - nyögte fáradtan. Nem volt már teljesen magánál, a valóság lassan összemosódott az álommal. Talán azért is válaszolt, mert azt hitte, csupán álmodik - Erős, aki képes megvédeni… Vicces, aki képes megnevettetni… Valaki… Valaki aki olyan… olyan, mint te…

Sanosuke felkapta a fejét, és csodálkozva bámult a gyönyörű lányra, viszont az már nagyokat lélegezve, mélyen aludt. A férfi elmosolyodott, majd követte Elmira példáját, és ő is nyugovóra tért.

* Bleach 5. op - Yui - Rolling Star